Február 26-án lett volna 78 éves Johnny Cash, ekkorra időzítették utolsó lemezének megjelenését. Az American-sorozat hatodik albuma szerintem nem lett olyan jó, mint az előzőek, de egy hét éve halott zenésztől nem rossz teljesítmény. Amikor a kilencvenes években Rick Rubin (aki egy nagyon szép ember) megkezdte a Beastie Boys és Run-D.M.C. után legalábbis valószerűtlennek tűnő együttműködését Cashsel az új kiadójában, biztos nem remélt ekkora sikert, mint ami aztán kisült a dologból (Grammy, Glastonbury stb.). A koncepció nem volt túl bonyolult: egy szál gitár meg a remegő hang. Ritka, amikor egy feldolgozás megközelíti vagy meghaladja az eredetit, ezeken a felvételeken ez is sikerült (NIN, Sting, U2, Chris Cornell, DM, Paul McCartney…). Feltettem a most megjelent hatodik albumot, meg egy válogatást az előző ötből. Ahogy a művelt francia mondja: links in comments.

Cash gyerekként elvesztette a testvérét, ami aztán az egész életét meghatározta, ennek kapcsán mondta:

A gyász és a veszteség elől nem lehet kitérni: az ember trükközhet, amennyit akar, előbb vagy utóbb szembe kell néznie a tényekkel, keresztül kell jutnia a fájdalmon. Remélhetőleg sikerül kijönnie a másik oldalon. A világ, amit ott talál majd, nem ugyanaz, mint amit elhagyott.