RezegaRezega

Mivel 22-ben sikerült elhagyni az országot, 23-ban ezt azt okozta, hogy magamhoz képest jelentősen nőtt a magyar előadók aránya a kedvencek közül. Ezeket hallgattam sokat tavaly:

 Mayberian Sanskülotts - Good Tiger Need Chemical Works, 2022

Első magyar felfedezett, elég fura darab, kurvára nem kéne működnie, dream pop, new wave, meg ilyen szintipop szarságok, de valamiért kurvára működik, valszeg bármilyen stílusban lehet jó zenét csinálni, ha van valaki aki ért hozzá és van hozzá egy jó énekes.

 Ghazall- A Tareeq, 2017

 A palesztín együttes valahogy szembejött és nem a év albuma de mégis valamiért sokat ment a lejátszóban, semmi world music, semmi közelkelet, ez a zene bárhol megállná a helyét, csak arabul énekelnek benne. 

Gustave Tiger - Chaste and Mystic Tribadry, 2016

Megint egy magyar, szintén stílusidegen tőlem, gitározós erősen, de annyira jó, intelligens, mégis pozitív, ezzel együtt punk hangulata van, hogy kurvára bejött ez a album, fasza.

Nagy Emma Quintett - Synced, 2022

Szintén magyar, ezúttal jazz, nem igazán tudnám szavakba önteni miért jó, egyszerűen csak nagyon friss és élvezhető, semmi unalmas szóló, minden a helyén, még sok ilyet.

 Platon Karataev - Partért kiáltó, 2022

Nagyon örültem ennek az albumnak, mert az előadó korábbi albumai elég gagyik voltak, de ezen olyan faszán összeállt egy olyan anyag, ami mindenkép figyelemreméltó, pszichedelikus, elszállt, furcsa költői képek, nagyon fasza, egyedi hangulata van, nekem nagyon bejött.

 Monsieur Periné - Caja de Música, 2015

 Nagyon cuki kolumbiai csapat, tök jó hangulattal

 New Fossils - New Fossils, 2023

 A tavalyi év felfedezettje egyértelműen a fenti magyar együttes, fantasztikus modern jazzt játszanak, a 2000-es években nagyon mentek a jazz elemeket használó elektronikus zenék, na ők pont fordítva vannak, jazz-együttes amim szuperül használ fel elektronikus és zenéket, nagyon kerek és jól összerakott album, csak ajánlani tudom.

Asszem 10 évente egy poszt belefér, szóval nesztek, itt egy poszt. Annak látom a legtöbb értelmét, ha megírom, mit hallgattam az elmúlt 10 évben. Hát, újdonságra ne számítson senki, ez már nem az a blog többé. de itt van 11 album, amik az elmúlt 10 évben valamiért fontosak voltak, hallgattam/szerettem. 

Ceu: Vagarosa

A brazil csajnak ez volt a legjobb albuma, ha valami kellemesen lassú,  modern jazz beütésű latin pop kell, nekem ez az etalon.

The Clash: London calling

A Clasht gondolom nem kell bemutatni, ez az album az egyik kedvencem a Combat Rock mellett, annyira stílusos valami, hogy azt nehéz überelni, kurvára nem punk, vagy rock, nem ska, nincs béna cimke, semmi álmenő faszkodás, ez valami egészen más, mint bármi más addig, van benne düh, poén, mondanivaló, energia, életkedv, tehetség. Ennek van értelme, ezt az albumot nem lehet megunni.

Unkle: War stories

Ez az album akkora telitalálat, hogy tök megdöbbentő hallgatni az Uncle többi albumát, hogy mekkora fos.

Cat Empire: So many nights 

A cicabirodalom nagy kedvenc, ebben az évtizedben szerintem őket hallgattam a legtöbbször, de tartok tőle, hogy a következő 10-es listán már nem lesz ott, mert már egyre sablonosabb zenéket gyártanak, kár értük. Ha zenét csinálnék azért hogy nekem és másoknak is jól érezzék magukat tőle, akkor az kb ilyen lenne. Nem egy albumos együttes, kb az első ötből bármelyik jöhet.

Morphine: Cure for Pain

Az egyetlen a listán, amit az elmúlt 10 évben fedeztem fel, bár frissnek nem mondható, 90-as évekbeli fura valami, de amióta meghallottam, azóta nem értem, hogy tudott ez elkerülni az elmúlt 30 évben. minden hang ismerős, de ebben a kombinációban még sehol nem hallottam korábban és így lett ez a sötét valami teljesen kerek, úgy mint kevés más zene, amit eddig hallottam. 

Asian dub fundation: Rafis revenge 

Mindenkinek megvan a hülyegyerek zenéje, amit fitalon hallgatott és nagyon úgy érezte, hogy neki, róla szól, szerencsére nekem nem a részegen ki visz majd haza vagy az edda jutott hanem ez. Nagyon dühös, nagyon eltalált, nagyon erős zene, még mindig úgyanúgy betalál nálam.

Mano Negra best of

Bevallom tőlük egy béna bestofot hallgatok, sok hasonló 90es évekbeli déleurópai ska-punk-etno faszom zenét hallgattam és hallgatok még most is A Noir Desir-től a Zebdáig, ha valamiben van energia, élet, akkor ezek azok, de a kedvencem nem is ez, hanem a

Sia: some people have real problems

Asszem az egyetlen a listán, aki aktuálisan sztárnak mondható a felsoroltak közül, ennek ellenére szerintem tök jó, én kedvelem, az új cuccai nem vonzanak, de ez fasza volt.

Yasmin Levy: Mano Suave

a sok ciki de szeretem közül az egyik legcikibb, olyan nyálas, hogy beszarsz, olyan harmóniákkal, amik tök gázak, de valamiért mégis sokat hallgatom. A ladino zenék alapvetően kicsit izgik, mégiscsak egy olyan nép zenéje, ami már az is csoda, hogy létezik, és nem tudom, mennyire autentikus, de végülis tök mindegy, szóval a csaj szerintem a ladino zenék közül az egyik legjobb, ennyi mást is hallgatok, de az már nekem is ciki.

Part Time Heroes: lightfalls

Ez is olyan, hogy semmi extra, mégsem esik ki a magnóból valamiért már régóta.

Thom Yorke: The eraser
Ritkán van, hogy valaki világhírű lesz egy zenekarral, aztán szolókarrierbe kezd, és kb 50 évesen hozza össze a legjobb albumát, de a Radiohead frontemberével ez a helyzet.

A szimpatikus ausztrál hülyegyerekek 3 éve nem adtak ki új lemezt, mondjuk érthető is az előző után, mert azzal azért elég magasra tették a lécet.

Az új album június végén jelent meg, nem lett rossz ez sem, de kissé laposabb, unalmasabb mint az előző volt, alapvetően ugyanaz a ska-funk-pop örömzene, ami volt, csak kissé egysíkubb, halkabb, belassultabb az egész. Bár lehet, hogy meg kell még hallgatni párszor.

ez a szám mondjuk pont kafa, csak a klip nem.

ez meg egy kevésbé látványos, de annál érdekesebb szám: 

és egy kedvenc az előző albumról: 

Amy azon ritka előadók egyike, akit annak ellenére kapott fel a média és vált kommersszé, hogy tényleg kurva jó. Kizárólag ebből az okból mertem előhozakodni vele ezen a blogon. Persze nem annyira a rádiókban leginkább játszott számai és egyhangú, unalmas életvitele, valamint nem a szépsége miatt kedveltem meg. Nagyon találó címet adtak ennek a fan-made albumnak, mert kiderül belőle, hogy ezek a pop-sztárok néha olyanok, mint a Viasztestekben a bábuk: belül még élnek. (Nekem még Kylie Auldist vagy VV Brown is ilyen valamilyen szinten). Szóval ez a duplalemez tele van remixekkel, bootlegekkel, mashupokkal (akármik is legyenek azok) illetve korábban megjelent számokkal. A lényeg: barátságos, mély hangját (ami nem az a sípolós, aminek most nagy divatja van) és a hozzá tartozó szétcsúszott éneklést olyan könnyedén tudja a jazz, a soul, a ska meg minden egyéb stílusban hozni, hogy magasan veri a mezőnyt. Nekem nagyon tetszik, amit eddig csinált, ha még élne egy-két évet az jó lenne.

Ez is egy olyan lemez, amiből kiderül, hogy az elmúlt évtizedekben mennyire nem fejlődött a zene, maximum technológiailag, szerintem simán el lehetne adni az albumot mondjuk jövő karácsonykor. A csávó úgy énekel, mint amikor Mormogi Papa dalra fakad, vagy mintha lidokain injekciót kapott volna a fogorvosnál, de hát ilyen esetekre van a lyricsdotcom. Nekem ez az album olyan, mint valamit programzene: egyben jó hallgatni. (Még úgy is, hogy a winamp valamiért mindig fordított sorrendben rakja be). Másfelől viszont a számok nem tűnnek nagyon megszerkesztettnek, a gitár visszhangzós effektje valahogy egybemossa az egészet. A felvételek egy része szabadtéren készült, így néhol behallatszanak környezeti zajok (pl. Small Hours). Az egésznek a hangulata valami bekábulós reggae-re emlékeztet, amit csak néhol pörget fel egy-egy szám.