Nem tom, ki hogy van vele, nekem erről az albumcímről rögtön a Ford Farlaine-es jelenet ugrott be, melyben Al Bundy előadja saját, hasonló című diszkószerzeményét, elég hátborzongató volt, na ahhoz ennek semmi köze, a Bumcello egy kéttagú furmány-elektro-jazz banda, a két tag, Vincent Ségal és Cyril Atef a blogon szereplők jelentős részével zenélt már együtt, és együtt is sikerült valami igen korrektet alkotni. A stílusmeghatározás talán kicsit félrevezető, mert bár az alapdesign ez lenne, de ezen az albumon meg kb minden van elektrojazzen kívűl, ez inkább dubos, folkos, pszihedelikus, postrockos, popos faszkodás lett, idióta, fura és beskatulyázhatatlan teljesen, van egy kicsi zenebohóc hangulatok is, de jó értelemben, és ha már itt tartunk, még az elektro-jazz sem stimmel, merthogy nem igazán használnak samplereket meg lemezjátszókat (más kütyüket azért de), a hangzás mégis főleg olyan, mondom, bajban vagyok velük, ezek ilyenek genyák, úgyhogy a kedves olvasóra bízom a döntést inkább, én feladtam.

Stílus: ?

Értékelés: 8,2/10

A klip pedig, ha lehet, még jobban összezavar mindent, olyan nyomasztó és olyan jó, hogy jaj.