RezegaRezega

Sleep Walker - Works

A manapság működő old-school jazzegyüttesekkel mindig bajban vagyok, egy rendes zenei sznobnak illik őket hallgatni, néha elmenni valami menő jazzklubba és elrévedve élvezkedni, de én sajnos tökre unom ezeket a kiszámítható, unalmas témákat, amit úgy általában jazznek hívunk, kell bele valami plusz, amitől érdekessé válnak.

A japán jazzek egy része valahogy képesek erre, tök instrumentális, hagyományos eszközökkel képesek megragadni, felpumpálták az alapokat némi acid-jazzel, latin jazzel és rengeteg életkedvvel, a tempó meg mindig olyan felpörgetett, hogy az nálunk elképzeletetlen lenne, úgyhogy ezek mind élőben, mind albumról nagyon működnek, már néhányukról beszámoltam itt, a Sleep Walker se lóg ki a sorból, márcsak azért sem, mert a tagok mind ismerősek már a japó klub jazz sztárzenekarokból, mint a Mondo Grosso, az UFO, vagy a Kyoto Jazz Massive, aki azokat bírja, ebben sem fog csalódni, aki meg nem ismeri őket, viszont a Jazzanova, vagy a Koop neve mond valamit, akkor érdemes ezekkel is megpróbálkoznia. 

Wolfie eleinte session-zenészként dolgozott (én is egy Soul Bop Band koncerten találkoztam vele először), aztán elkezdett saját neve alatt is lemezeket készíteni. Na azt nem kellett volna. Ezek az albumok elég hasonlóak, úgyhogy egy másikat is választhattam volna, de ezt választottam. Az összes szám nagyon megkomponáltnak tűnik, ami a könnyedségből és lendületből visszavesz sajnos. Lehet, hogy a saját szólamát nem kellett volna ennyire megírnia, mert amúgy is olyan németesen-precízen dobol, hogy szerintem még az utolsó szám tizenhatodos filljének egyenetlenségét is előre kitalálta. Mondjuk pont ez a zúzósabb szám és ez a rész fogott meg leginkább, kár, hogy később nem ebbe az irányba mozdult el.

Nagyon rövid és felületes interneten végzett kutatómunka után is csak a nagyon igényes lemezborítót sikerült megtalálnom, semmit sem tudok az előadókról. Az évjárat is kérdéses, lehet választani 1990, 1995, 2000, 2005 közül. Mindenesetre az album címén nem sokat gondolkodhattak, ha még a happy szót is odateszik az elejére, teljesen lefedik a lényeget. Nagy előnye, hogy csak kilenc számból áll, így a harmadik átfordulásnál már kívülről lehet énekelni a portugál szöveget is. A nagyobb része bossanova-standard, a kisebb része is lehet, hogy az, de nem ismertem még korábban.

- a magyar zenék állnak az érdeklődés középpontjában (pedig... mindegy)

- bírjátok, ha nem zenéről írok (ezt sem értem)

- szerettek olyanról olvasni, amit ismertek (lehet, hogy rossz a koncepció, de pont az a cél... mindegy)

- a klasszikus, vagy túl bonyi zenéket nem szeretik az olvasók, vagy nem itt keresik (akkor hol?)

- az elemzéseket, kimutatásokat, statisztikákat nem csak én kedvelem (na, ennek örülök :))

- egyszer adtam populár címet egy posztnak (brazil csajok new yorkban) azóta is benne van az első 10-ben, így megy ez (kiváncsi vagyok hányan kattintottak volna, ha Jon Madof Rashanim - Shalosh című albumát a meleg zsidó lezúzza amerikát címmel jelentetem meg)

- egyszer nem jelöltem meg, miről szól a poszt (mai napi remek videó címet kapta) az is bejutott a top 10-be (najó, ez mondjuk érthető, ki a faszt érdekelne egy olyan előadó, amiről még nem hallott?? ez irónikus akart lenni)

- nincs rendszer, bármilyen előadóról szívesen olvasstok, ha van elég komment hozzá (viszont, mióta nem lehet reg nélkül kommentelni, gyakorlatilag megszűnt a kommunikáció a blogon)

- más, zenei bloggerek nem járnak ide (najó, mondjuk én is csak rikán olvasom az ő szaraikat, de csak mert a nagyok csak gitárolnak, vannak még hip-hop, dubstep és elektronikus blogok, ezek pont mind nem érdekelnek, a kicsik meg basznak kommunikálni a kedves olvasóval, be is halnak hamar, nincs kéz, nincs csoki)

- a google-on, a blog.hu-n és a többi saját blogokon (mozibabe, porke) kívül máshonnan ember nem talált még ide.

- eccer volt index-címlap, igazolta a fentieket, kb kemény 30-40 fővel dobta meg a napi olvasók táborát, (nem oda való, nincs mit tenni).

- a fentiek ellenére se tudom, mire kiváncsiak az olvasók, csak azt, hogy mire nem :)

Az van, hogy nem annyira találok kincseket mostanában, mint korábban, ezért kissé mélyebbre kell nyúlni a szatyorban, ha ki akarom elégíteni a grafomániámat, de ez semmit sem von le az adott album értékéből, csak egy kis magyarázat, miért nem írtam mostanában olyan intenzíven.

Kb. egy éve baszogok, megírjam ezt az albumot, vagy ne, de most annyira jól esik hallgatni, hogy jár neki a karakter. Az albumon kb minden szám más-más ismert, vagy kevésbé ismert előadó közreműködésésével keletkezett, főként persze feka meg indiai arcokkal, létrejöttének apropója a 2005-ös londoni terrortámadás, és annak hatása a város lakóira, ezért asszem nem kell mondanom, nem lett nagyon vidám, az első szám meg kimondottan agyonbasz, bárhányszor hallgatom, az ezen köreműködő Natty-nak volt szerencséje nemcsak a robbanásokat látni, de két héttel később a szerencsétlen brazil csávó kinyírásást is végignézte, asszem érthető, ha kissé megzuhant, viszont cserébe az album legjobb számát generálta.

Az album felépítése fura, kb minden szám előtt van egy pár másodperces átvezetés vagy ráhangolodás a következő számra, ez nekem elég fura volt, de tök jók, működtek.

A London Undersound tán egyetlen hibája, hogy van rajta egy szám Paul McCartney közreműködésével is, ami meglepően rossz, csak gondolom egy ekkora arcot nem illik kibaszni a közepesen híresek közül, mert besértődne, de ennyi, minden más tök korrekt lett.