Szegény Erik, annyit fikáztam már hogy kell kapnia egy posztot, mer alapvetően nagy kedvenc az öreg, csak sokat rosszalkodik mostanában, és valakinek meg kell mondania a tutit. Nade attól még a svájci trombitás régi kedvenc, az a dolog, amit én nu jazznek hívok, részben az ő nevéhez köthető, ezt a nagyrészt instumentális, trip-hoposan lüktetős, brummogós alapon fekvő jazzt, nálunk onnan lehet ismerni az embert, hogy őt koppintotta a Barabás Lőrinc.
A csávó a 90-es évek elején rákattant Miles Davisre, annak is a késői korszakára, és ezt jól is tette, nagyon finoman folytatta a kitaposott utat, és több remek albummal örvendeztetett meg minket, mint pl a Bending new corners vagy a Dawn. Később, a 2000-es évek első felétől kisérletezgetésbe fogott, és mindenféle aktuálisan divatos témáva dobta fel az eszköztárát, mint az arab dallamok vagy a hip-hop. Manapság volt egy indiaias próbálkozás is, na az eléggé mellément, de az eggyel korábbi, 2007-es, indie-s, nu-folkos éneklős album Ed Harcourt-tal nekem bejött teljesen, nagyon jól működött együtt a két irány, koncerten meg kimondottan kurvajók voltak együtt. Finom, nyugis, mégis izgalmas zene, sokszor megkaptam már, hogy amit én fogyaszthatónak tartok az kurva messze van a fogyaszthatótól, de ez most tényleg. Nézd meg, ha nem hiszed.
